Elrontottam.
Kész. Ennyi. Nem sikerült, akármennyire igyekeztem Jól csinálni, Jó lenni, nem megy, nem vagyok Jó, nem tudom Jól csinálni. Nem sikerült. Kudarcot vallottam.
De mindegy is, úgyis mindenki saját magával van elfoglalva, totál mindegy, mit csinálok, senkit nem érdekel. Tényleg nem, most már látom.
Feladom.
Ott ülök a padlón, összetörve, sírva. Körülnézek. Mindenki szenvtelenül néz rám. Semmi érzelem. Semmi kapcsolat. Nem is érdeklem őket.
Megunják, elmennek. Még én saját magam is meguntam ezt a szenvedést, és itthagyom magam. Elsétálok!
Hát ennyi?! Tényleg nem érdeklek senkit?! Még a páromat sem, ő is elmegy. Anyukám? Ő is. Húgom? Jaj, elfelejtettem visszahívni este, most biztos ki van akadva rám. Nem feleltem meg neki, nem etettem az elvárást. Itt van a szál – elég vaskos –, ami összeköt minket, amin várta a figyelmemet. Nem kapta meg. Nem kapod meg. Kicsit hezitál, aztán ő is eltűnik. Még valaki?
Csend és félhomály. Hát, jó.
De elfáradtam! Nagyon elfáradtam.
Úgy látom, nem kell már senkinek megfelelnem. Nincs már semmi dolgom. Villannak képek azokról a dolgokról, amik miatt eddig hajtottam a mókuskereket. Jé, most ezeket is abba tudom hagyni. Nem kell befejezni semmit – gyanús volt már egy ideje, hogy nem is lehet, sosincs vége… Simán itt tudok hagyni mindent. Mindenkit. Még azt is? Hm, igen, nem dől össze a világ, még azt is félbehagyom. Nem is érdekel senkit, eddig se érdekelt senkit, hogy csinálom-e; én hittem azt, hogy számít. Még őt is? Igen, ő is tökre elvan. Oh, sziasztok, hát ti? Hm, nem is sejtettem, hogy ilyen közel vagytok. Ti is tök jól meglesztek nélkülem, igen. Jól van. A jelszavaimat tudják azok, akiknek kell, minden rendben lesz, mehetek.
Minden szál eltűnt. Bennem még itt van valami. Jön kifele, csusszan le a padlóra, ahogy hátrálok. Halott, fujj, kicsit undi. Jah, a SEV-szörny maradék csápja. Jól van. Végre. Oh, a testem is szétplaccsant a padlón. Érdekes.
Azt hittem, ez az egész már vagy tízszer megtörtént így vagy úgy. Szóval ilyen az, amikor tényleg megtörténik.
Ahh, de fáradt vagyok. Aludni…
Csak elalszom itt a teraszon…
Békésen…
Végre…
„Mrrrr” Hopp, egy meleg, bundás testecske tekeredik az ölembe. Jé. Egy cica. Úgy emlékszem, az én cicám. Úgy emlékszik a kezem, hogy simogatni szoktam ilyenkor. Jé, milyen érzés ez… Most látom őt először. Most simogatom őt először. Most érzem őt először. Nincs éles határvonal köztünk. Ő is én vagyok. Milyen jó, hogy itt van most. Jól esik ez a békés, meleg jelenlét.
Csak elalszom itt csendben…..
Nah, menjél befelé, feküdjél most már le az ágyba!
De nincs kedvem, nincs erőm megmozdulni, nem akarok semmit.
Jól van. Menj be, feküdj le aludni!
Aludni! Igen… megyek…
A mozgás kicsit felébresztett. Mi a fene ez?! Mi történik?! Mi lesz most velem?! Ide segítség kell. Nem nagyon szoktam már kérdezgetni külső segítségeket, de most jól esne valami látható szó Adamustól. Az MI asszisztensem hozta is, ahogy illik. Valami üdvözlésről, megérkezésről, szabadságról irkált nekem Adamus. Meglepett. Meg nem is. De meglepett. Nem ilyen élményre számítottam… Azt írta, ez is normális, sőt.
Egy részem nagyon is értette, amit írt. Csendesen, mélyen belül simogatott meg ez a hullám, ami a szavak által megjelent. Semmi izgatottság, semmi bizsergés, zsongás, örömünnep, amiben mostanában fürödtem. Ez most más. Azt mondta, igen, ez ilyen. Ez nem a vég. Ez a kezdet.
A szavait olvasva közben megint jött a sírás. Ez is másmilyen sírás. Már régen sírtam. És akkor sem így. Semmi szenvedés, semmi gondolatmotor, csak egy mélyről áramló, szelíd megnyugvás kifejeződése. És egy mély, békés búcsú a mindenségtől, amit eddig ismertem.
Hát, jó. De én most nem vágyom semmiféle kezdetre, csak pihenni akarok.
Lefekszem. Az agyam még jár. Jaj, mi is történt, emlékeznem kell rá, ez biztos nagy dolog, le kell majd írnom meg minden! De már most elfelejtettem, nem emlékszem semmire, hogy is kezdődött? Sss, nem kell emlékezni rá. Nem kell leírni. Kinek? Minek? Ja, tényleg… Nincs senki.
Aludni…
Az agyam még jár. Egy kupac ruhával és egy névkártyával megyek az ablakhoz kicsekkolni – mint a filmekben a börtönből szabadulók. Az elmém próbálja megragadni, történetet kerekíteni belőle. Nem megy, csak pörög, kapaszkodna a képbe. De ez csak egy érzés volt egy társított képpel, amit a filmekben látott. Mások is pakolnak. Halk morajjal csevegnek közben. A színészek. A figurák a történetemből, most szerepen kívül, más emberekként. Észre sem vesznek. A nézőtéren ülök, nézem, ahogy munkafénynél bontják a díszletet, elköszönnek egymástól, indulnak haza.
Haza…
Elfáradtam.
Megpihenek…
