Egyik elmélyülésemben – vagy minek nevezzem, megengedésemben, befogadásomban –, észrevettem, hogy az emberi részem, az elmém és a testem(!) minden beérkező új energiát, információt, fényt meg akar ragadni, el akar tárolni. Ahogy eddig tette… „Hű, micsoda élmény, erre emlékezni kell!” És már gyártaná is az újabb emléket az elmében, lenyomatot a testben, egy újabb csomagot a szekrénybe. Miután annyit „dolgoztunk azon”, hogy megszabaduljunk életek csomagjaitól…
– Most már nem kell semmit eltárolnod. Engedheted, hogy jön és megy. – jött a válasz a „lelkemtől” végtelen gyengédséggel és szeretettel, mosolyogva.
Ez ijesztő az embernek, hát akkor minden elveszik, amiért megdolgoztunk, és most végre hozzáférünk?!
– Mi hasznod volt abból, hogy eddig mindent eltároltál?
– Teljesen megbénított, kővé merevített, mozdulni is alig tudtam a rengeteg cucctól.
– Na, látod. Nem kell többé ezt csinálnod. Most kipróbálunk valami újat. Most már itt vagyok veled, bízd rám ezt is!
– Dehát akkor mindent el fogok felejteni. Azt sem fogom tudni, ki vagyok! Kell a fényképalbumom! Az emlékeim!
– Mit veszíthetsz?
– Magamat.
– Akinek hitted magad. De sosem az voltál. És mit kapsz helyette?
– Szabadságot. De mi lesz, ha elrontom?!
– Csak valamihez képest tudsz elrontani valamit. Mihez hasonlítanád, ha elengedted az emlékeket, és mindig csak a Most van?
– Azt kéred, ne tudjam, ki vagyok és milyen vagyok? Nincs erre szükségünk többé?
– Na végre megértetted! Így van. Nem kell többé ezt csinálnod. – jött az ölelés a lelkemtől végtelen szeretettel és gyengédséggel, mosolyogva.
