Hazafelé a repülőn elmélyedtem Kunó Fény és Fátyol könyvének hatalomról szóló fejezetében, amikor (újra) rájöttem, hogy a hatalom igazából tényleg nem létezik. Csak azt játsszuk, hogy bizonyos embereknek hatalmuk van, és mindenki automatikusan beszáll ebbe a játékba. A hatalmi játékot mindig csak egy adott helyi kontextusban lehet értelmezni, például párkapcsolat, család, munkahely, ország, egyéb szervezetek és sok más. Ha kilépsz abból a környezetből, máris elveszik a hatalom, értelmezhetetlenné válik. Például, ha Donald Trumpot elvinnénk az északi sarkra, és ott találkozna egy eszkimóval, akkor kinek lenne hatalma ki felett?
De ha kilépsz belőle, akkor áldozati szerep sincs. Az áldozatszerepből is ki tudsz lépni, mert ha nincs senkinek hatalma, akkor nem tudod az áldozatot sem eljátszani. Az egész egy világméretű játék, el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle.
Továbbgondolva azt is észrevettem, hogy azt az áldozati játékot játszom magammal, hogy nem tudom megengedni. Hogy jaj, nekem ez nem megy, szegény én… És azt is, hogy nem vagyok megvilágosodva, pedig mindkettő nagyon is megvan. A másik ilyen a megengedéssel kapcsolatos kontroll. Mindent kontrollálni akarunk, nehogy baj legyen. Még a kontroll elengedését is kontrollálni akarom…
