Húgommal mindig is volt egy elnyomott, tudat alatti elutasítás vagy utálat, „ami miatt” szinte egész felnőtt korunkban „rossz” volt a kapcsolatunk. Nem nagyon tudtunk kapcsolódni, nagyon keveset, inkább csak ünnepek alkalmával beszéltünk. Az utóbbi időkben viszont sokat foglalkoztam a korlátaimmal és nem megélt szeretethiányaimmal. Miután sikerült őket megengednem, gyerekkori emlékeim kitisztultak. Rájöttem, hogy az, amit tesóm csinált gyerekkoromban, az csak egy szerep volt – az én voltam – azért, hogy meg tudjam élni azt a helyzetet. Miután (végre) megtörtént, a vele kapcsolatos blokk is egyszeriben csak teljesen eltűnt, szó szerint letisztult, legalábbis ilyennek érződik. Helyette lett egy érezhető, békés semmi, amit leginkább a tiszta szeretet szóval tudnék leírni, nem az a mézes-mázos, csepegő valami. Egy semminek, semlegesnek, ismeretlennek érződik, amit most fel kell fedezni, hogy milyen lesz. Egy teljesen új, más kapcsolat.
Ez a váltás fizikai szinten is megtörtént: egyből a legutóbbi ilyen „senki se szeret” megtapasztásom után a telefonon várt tesómtól egy üzenet, hogy egyeztessünk időpontot egy beszélgetésre… Ami általában nem szokott megtörténni, de ma mégis dumáltunk. Felszínes dolgokról, logiszitkáról szoktunk csak beszélni, de most teljesen más volt. Kiderült, hogy húgom is a felébredés útján van, nagyon jó felismerései vannak, csak még kevésbé tudatos. Spiritualitásról beszéltünk mélyen, amilyen eddig még soha nem volt…
