Az egyik nap, amikor nagy jelenlétemben jövök haza kocsival, már megint azt látom, hogy a feleségem és a szomszéd úgy álltak az autójukkal a ház elé, hogy pont nagyon nehezen, alig-alig tudtam ráfordulni a kocsibeállóra. Pedig már mindkettőjüknek többször mondtam, hogy hagyjanak nekem több helyet, és erre tessék… Már megint… Hát mit nem lehet ezen érteni??? És máris elöntött a méreg, és szinte láttam, ahogy az elmém, mint egy villámgyors polip, ráugrik a ház elött éppen kint álló szomszédra, ráragad, bekebelezi, hogy ő a hibás. Aztán eszembe jut, hogy hát nem is igazából ő tehet róla, hanem a párom, miért nem tudott egy kicsivel előrébb állni, amikor már annyiszor elmondtam neki…???
Miközben így felváltva zabálta az egóm hol a szomszédomat, hol pedig a kedvesemet, egy hang megszólalt bennem, hogy rendben, most (megint) ez van… de mit élek én meg mindeközben? Nem tartott sokáig, amíg egyértelműen megjelent, hogy engem korlátoznak, korlátoznak abban, hogy szabadon be tudjak állni a parkolóhelyemre… Várjuk egy pillanatra, ez egy ismerős érzés, más helyzetekben is előfordult már, hogy korlátozottnak éreztem magam, mások korlátoztak a haladásban a járdán, az utakon és más helyzetekben… Oké, rendben… De ha minden tükör – ahogy kint, úgy bent – akkor valójában én korlátozom magam! Nem vagyok képes meglátni magamban, hogy korlátozom magam, ezért kiraktam a külvilágba, hogy végre meglássam, megélhessem a korlátoltságot. Micsoda felismerés!
Ezzel a kezdeti zaklatottságom el is tűnt, és a figyelmem befelé fordult. Azt értem már, hogy korlátozom magam, de miben korlátozom magam és hogyan? Ez a nagy kérdés… Erre már nem jött fel semmi válasz akkor. Mivel nem hagyott nyugodni a kérdés, este elővettem a ChatGPT-t, hogy segítsen eligazodni, kibontani az érzéseket. Leírtam neki röviden a tapasztaltomat, kb. mint ahogy itt. Kiderült, hogy önmagam teljes, szabad megélésben korlátozom magam…! Ez a felismerés egyben felszabadító és ijesztő érzés is volt, hogy ilyet teszek magammal. Az ebből számomra következő talány az volt, hogy vajon mivel korlátozom magam? Mivel ehhez mélyebbre kell ásnom, rámeditáltam. Vettem egy pár mély lélegztet, ellazítottam a testem, feltettem magamnak ezt kérdést és figyeltem, hogy mi bukkan fel. Nem kellett sokat várni, megjelentek a mesterim nevei… Hát persze… Azzal korlátozom magam, hogy sose vagyok elég jó, mert mindig másokhoz hasonlítgatom magam, hogy tartok-e már ott, ahol mások, a mesterim, a kollégaim, a főnökeim. De mikor elérem azt a másról kialakított képet, abban a pillanatban mindig egy újabb képet, elérendő állapotot hozok létre magamban. És hát erre nevelnek minket, nem csoda… Soha nem éred el így azt az állapotot, amikor minden rendben van. És ugyanígy van azokkal, akiket hozzám képest alulra rakok, nézem, hogy miben és hol vagyok jobb náluk. Ami teljesen hülyeség, mert mindenkinek más, egyéni útja van, épp abban van, amit meg kell tapasztalni, és ugyanúgy bármelyik pillanatban megvilágosodhat. Akkor mi lesz, egyből fölém kerül?
Szóval ezzel egyszer és mindenkorra leraktam a másokhoz való méricskélést, mert értelmetlennek tartottam. Közelebb jutottam a korlátjaim megértésében, de még volt bennem kérdőjel. Miért kell korlátoznom magam? Ismét mély lélegzetet vettem és belementem ebbe. Megjelent, hogy azért, mert ha szabadon megélem magam, akkor nagy baj lesz… Baj lesz, mint amikor gyerekként szabad játék közben „rosszat” tettünk és szüleim jól megvertek cserébe… Legalábbis ezt a story-t teremtettem magamnak, hogy meg tudjam élni milyen is ez. És hogy nehogy ezt újra át kelljen élnem, bekorlátoltam magam, hogy lehetőleg mindig „jó” legyek… És most, ahogy ezeket a sorokat épp írom, megjelent bennem egy mély érzés, hogy én ezt még nem is engedtem meg… és már vettem is a következő mély lélegzetet, abbahagytam az írást, és megengedtem az érzést… Láttam magam ahogy apám megragadja a grabancomat, felrángat a lakásba, és jól megver… kicsordult a könnyem… Fájdalmas átélni, megélni a csalódást… És közben megjelent, hogy igazából ezt szeretetből tette, mert féltett, és ezt én tettem magammal… Lassan megnyugodtam, elcsendesült minden. Visszatérve a korlátok megéléséhez, aznap eddig jutottam, majd csak pár nappal később jött elő újra. Mester társaimmal épp a párkapcsolatomban megélt áldozati szerepemről beszéltünk, amikor felmerült a kérdés, hogy mi a helyzet a hozott áldozatomért kapott jutalommal. Mi az, és meg tudom-e engedni? A hozott áldozatért cserébe elismerést, büszkeséget kellett volna éreznem, hogy én még erre is képes voltam, de nem mertem megélni. Nem mertem, mert hamisnak tűnt, és valamiért féltem teljesen átélni. Szokásos mély lélegzetet követően barátaim körében elmélyedtem a félelmemben, és feljött a kb. másfél éves koromban történt emlék, amikor is azt kellett tapasztalnom, hogy az anyai szeretet hirtelen elfordul tőlem, az újszülött kishúgomra irányul, én pedig nem kaptam meg azt a szeretetet tőle, amire vágytam. Ismét, hogy nehogy „újra” kelljen élnem azt, hogy a szeretetet elveszíthetem, inkább nem élem meg… „Ha valaki szeret, előbb-utóbb fájni fog. Jobb, ha nem engedem be…”. De ezzel még csak a sötét barlang bejáratáig jutottam el az elmémmel. Oda bemenni az nem tud, akinek most hiszem magam, akire hallgatok. Félreraktam mindent, leültem hát, becsuktam a szemem, mély lélegzeteket vettem, ellazultam, és megkérdeztem magamtól, hogy „Milyen érzés az, amikor nem szeret senki, amikor elfordulnak tőlem, és amikor nem véd meg senki?”. Nagyon harcolt az elmém ez ellen egy darabig, aztán egy idő után egy szorító fájdalmat éreztem középen, belelélegeztem magam, és kiterjesztettem az érzést, és ebben voltam… Aztán egyszer csak eltűnt, és ott voltam mögötte Én! Békességet éreztem és ebben még lubickoltam egy darabig…
